Mezey

A kezdetektől világos volt számomra, hogy ő más, mint azok az edzők, akiket addig láttam. Amikor megszólalt, csöndes volt, halkszavú, mértéktartó, időnként túlságosan visszafogott. Az arcáról mintha soha nem akartak volna eltűnni a feszültség barázdálta vonások. Gyerek voltam, de látni véltem a tévéképernyőn és az újságokban megjelent képmásán keresztül is a belső vívódásait, a töprengéseket, és a kívülálló örök dilemmáját, miszerint mi a jobb, elfogadni a magányos farkas eposzi mivoltát, vagy megpróbálni mégis betagozódni.
Ösztönösen ráéreztem erre, hiszen, ha az élet másik szegmensén is, de alig tizenéves fejjel ezekkel a kérdésekkel küszködtem magam is.
Ha valaki a nyolcvanas évek közepén – amikor mérvadó vélekedések szerint a magyar volt Európa legjobb válogatottja és annak szakvezetője a legjobb szövetségi kapitány –, vagy akár később azt mondja, hogy én fogom megírni ezt a bevallottan szubjektív könyvet róla, az ő segítségével, támogatásával, közreműködésével és jelenlétével, lehet, hogy habozás nélkül odaadtam volna jó előre érte a fél karomat. (Egyébként meg melyik életrajz nem szubjektív?) De az is lehetséges, hogy mérgemben kinevettem volna azért, amiért olyan, akkor elképzelhetetlennek tűnő, álomba illő valótlansággal heccel, amely túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Persze az is eszembe juthatott volna, hogy a legendák sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. De hát – megint csak közhelyesen mondva – az élet tele van fordulatokkal. A döntések mögött emberi tényezők és érzések húzódnak meg.
Az elmúlt őszt dr. Mezey Györggyel töltöttem. Ennek az eredménye ez a könyv, amely – saját szavai szerint – Gyuri bácsi (nekem így) szakmai életének lezárása. Örülök és meg vagyok hatva, hogy én írhattam meg.
(Benedek Szabolcs, szerző)